Rég néztem meg ennyi filmet, mint az elmúlt egy hét szabadságom alatt, szóval gondoltam, írhatnék is belőlük egy olvasónaplószerűséget, hogy mit láttam az elmúlt héten.
Sleuth (az eredeti): Egy felkapaszkodott bevándorló megleckézteti az őt megleckéztető és lenéző gazdag gecit. Felkapaszkodott bevándorlóként ez valóságos vágybeteljesítő fantáziaként funkcionált nekem. De egyébként annyira kurvajól van írva, hogy az sem igazán zavart, hogy Michael Caine tök nyilvánvalóan Michael Caine, amikor valaki másnak próbálja kiadni magát, és Laurence Olivier-nek nem esik le.
Gods of Egypt: Azt hittem, hogy vicces lesz, de sajnos sokkal viccesebbek voltak az én közepesen béna poénjaim, amiket a filmről elsütöttem. Najó, az vicces volt, hogy jó eséllyel a Föld összes nemzete képviseltette magát a filmben Egyiptomot leszámítva. Amúgy benne volt maga Black Panther, Chadwick Boseman is, még ha le is fogja ezt majd tagadni! Meg az is viccesebb, hogy Proyas komolyan beleszállt a kritikusokba, amiért leszólták ezt a filmet, amit valószínűleg minden résztvevője szégyell már azóta. Sokkal inkább az unalmasan rossz kategória, mint a röhejesen és szórakoztatóan rémes, bár kétségtelenül voltak drámai jelenetek, amikor felnevettem.
The Monster Squad: A legkevésbé Shane Blackes film, amihez Shane Blacknek köze volt. Eddig kimaradt, tök jó móka, a fináléban Frankeinstein szörnyének jelenetétől kicsit el is érzékenyültem. Nem kihagyhatatlan klasszikus, de nagyon szerethető. Bár mondjuk kicsit több Fekete Lagúna szörnyét el tudtam volna viselni, meg a farkasember maszkja is viccesen low budget volt, de elképesztően sok szíve van ennek a filmnek ahhoz képest, hogy amolyan ujjgyakorlat volt a legtöbb résztvevőjének. Black úgy került a projektbe konkrétan, hogy volt egy horrorforgatókönyve, amit Carpenter akart rendezni, de végül nem lett belőle semmi. A stúdió meg, mivel írt egy tök jó horrort, megkérdezte, nem érdekli-e egy másik projekt, ami horrorszerű. Simán megnéznék egy remake-et belőle amúgy.
To Live And Die In LA: Kevés nyolcvanasévekebb dolgot tudok elképzelni ennél a filmnél, de nálam ez maximálisan hozzáadott a bájához. Annyira nyolcvanasévek, hogy William Petersen megszállott nyomozót játszik benne, és szinten minden jelenet alatt szól némi szintialap. De egyébként is egy kurvajó film megszállottságról, Petersen meg tökéletes az ilyen filmekre, mert konstans úgy néz ki, mint aki még életében nem aludt. Az ő karaktere a tökéletes ideája és a legrosszabb formája egyszerre a törvény emberének, és pont ettől érdekes és hiteles. Egyébként az is tetszett, hogy egy ilyen nyomozás a legtöbb filmben egy hét alatt lezajlott volna, itt meg több hetes, többnyire végeláthatatlan hajsza, két történés közt meg akár napok vagy hetek is eltelnek. Meg van benne egy olyan, közel 10 perces autósüldözés, aminél én kevés feszültebbet láttam. Végig szorítottam a karfát és időnként fel is szisszentem. Megnéznék egy Friedkin által rendezett Fast and Furious filmet (amiben a csapat meghal a film elején, a film nagyrészében pedig Vin Diesel megszállottan keresi a gyilkosukat).
Dirty Rotten Scoundrels: Steve Martinnak elfelejtettek érdekes karaktert és úgy egyáltalán poénokat írni, ezért kínosan végig kellett bohóckodnia a filmet, és többnyire rossz volt nézni a szenvedését. Pedig Steve Martin tud nagyon vicces lenni, leginkább akkor, amikor vicces dolgokat kell mondania vagy csinálnia, és nem csak grimaszokat kell vágjon hülye testtartással. Michael Caine meg azonnal szerelembe esik, miután kiderül egy lányról - a világ legalulírottabb női karakteréről, hogy nem gazdag, mégis segít a rászorulókon. Egyébként egy közel nézhetetlen film egymással versenyző seggfejekről. Akik a film végére nem tanulnak semmit, pontosan ugyanolyanok maradnak, mint a film legelején voltak. Rossz alapötlet bénán megírva, olyan poénok nélkül, amik legalább valamennyire elfednék ezt. Utáltam ezt a filmet.
Zootopia: Igen, mindenki írta, hogy ez a film jó, én meg sejtettem is, hogy az, de voltam olyan hülye, hogy bár gondolkodtam rajta, végül mégsem néztem meg moziban. Mert nem gondoltam, hogy ENNYIRE jó, jelenleg simán az idei kedvenc filmem a 10 Cloverfield Lane után. Tök intelligensen és üdítően komplexen beszél rasszizmusról, tök egyszerűen megfogalmazva, emellett pedig egy baromi szórakoztató buddy cop movie a legjobb akciójelenetekkel, amiket idén láttam. Egy halom karaktert imádtam a filmből a főszereplőkön túl is, és a Zootopia simán címerállata lehetne a corporate writingnak, mert baromi sok írója volt, ami meg is látszik a filmen, de tök pozitív értelemben, mert mintha ezeknek az íróknak mind egy rugóra járt volna az agya. Minden, amit a filmben látunk, később még visszaköszön valamilyen formában a film során, szinten minden egyes jelenetnek és történésnek van valamilyen callbackje. Imádtam ezt a filmet.
Moonwalkers: Készül az első ember leszállni a Holdra, de az FBI arra az esetre, ha sikertelen lenne a landolás, úgy dönt, leforgattat egy kamu verziót is Stanley Kubrickkal. Aztán végül kalandos úton egy csalónak kell összehoznia a filmet egy rakás szerencsétlenséggel. Ügyesen használja a népszerű Kubrick-konteót, és bár elég szórakoztató, de úgy igazán egyik jelenet sem ragadt meg bennem, szóval nem valószínű, hogy valaha is újra akarom majd nézni. De ha éppen net nélkül vagyok egy szobában, ahol van kábeltévé, és éppen adja az egyik csatorna, akkor nem tartom kizártnak, és valószínűleg el is leszek vele. Viszont felháborítóan elpocsékolja egy unalmasabb szerepre Robert Sheehant, az egyik legalulértékeltebb fiatal brit színészt.
Prince of Darkness: John Carpenter az ágyban valószínűleg a nagyon hosszú és alapos előjáték híve, ami után a világ legkielégítőbb 1 perces villámszexét produkálja. A Prince of Darkness nagyon alaposan felépít egy krumpliszsáknyi karaktert, hagyja őket egymással szocializálódni, és csak aztán ereszti rájuk a fura dolgokat, ha a 13. legfontosabb karakterről is tudjuk már nagyjából, hogy kicsoda, vagy legalább emlékszünk rá, amikor széttépi egy halom hajléktalan Alice Cooperrel az élen. Aztán meg elkezdi húzni a feszültséget idegtépően lassan és hatásosan, hogy amikor végül elszabadul a mumus, az leginkább olyan érzés, mint amikor 15 percre otthontól rád jön a pisilhetnék, aztán végül bejutsz a lakásba és eljutsz a WC-ig. Szóval felszabadító. Viszont egyik karakternek sincs igazán fejlődési íve, a bajszos csávó nagyon béna és creepy, és kár, hogy Carpenter minden áron meg akarja magyarázni a Sátánt mindenféle áltudományos mambó-dzsambóval, amire szerintem egyáltalán nem lenne szükség, jön a Sátán és kész. De összességében elég király film. Meg Carpenter elég progresszív, a film idióta bunkóként kezeli a fickót, aki azt hiszi, hogy a lányok azért nem nevetnek a szexista poénjain, mert nincs humoruk, és van a filmben mindenféle etnikum, ázsiai-amerikaitól afro-amerikain át egészen Alice Cooperig, bármi is legyen ő, és egyik sem sztereotipikus szerepben (azt leszámítva, hogy vannak a filmben ázsiai tudósok, de amúgy tudósokról szól a film, és a fele kábé nő).
Bound: A film, ami közben időnként emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ezt a filmet a Wachowski-nővérek csinálták, ugyanazok az emberek, akik a Jupiter Ascendinget, meg az összes marhaságot az első Mátrix után. Mi mehetett félre? Valószínűleg az, hogy a Mátrix kapcsán egy halom befüvezett bölcsész és pénzt számoló stúdió executive elhitette velük, hogy költők és filozófusok, aztán meg már nem volt visszaút. Pedig akárcsak a Mátrix (amiben a rengeteg szerencsesüti bölcsesség a kungfu filmek kötelező eleme inkább, mint üzenete), úgy a Bound is egy tökéletes, szög egyszerű zsánerfilm, amiben kurvajók Wachowskiék. Ők nem költök vagy filozófusok, ők kiváló prózaírók, akik zseniális ponyvaírók tudnak lenni. Egyszerű balhé, amit aztán úgy van csavarva és húzva, hogy végig fogalmam sem volt, mi fog történni, illetve amit sejtettem, hogy történni fog, az végül vagy nem történt, vagy teljesen máshogy történt, közben pedig a cselekmény minden apró mozzanata teljesen logikusan következett az azt megelőző jelenetből. Közben pedig veszettül drukkoltam, hogy a két szerelmes végül boldogan éljen, míg meg nem hal, de közben meg ott is volt bennem a kétely, hogy egyoldalú ez a kapcsolat. Simán kihagyhatatlan klasszikus.
The Man Who Knew Too Little: Bill Murray a világ legnaivabb és legszerencsésebb fickója, aki Frank Drebinként botladozik keresztül egy egész nemzetközi összeesküvésen úgy, hogy elég erősen befolyásolja az eseményeket anélkül, hogy ebből bármit is észrevenne. Elméletben ennek a filmnek nem kéne működnie, hisz a főszereplő tök passzív, és csak a véletlen menti meg minden szituációból, nem igazán aktívak vagy tudatosak a cselekedetei, de olyan intenzíven pakolja a film a félreértésekből adódó vicces gegeket, Bill Murray meg olyan megnyerő mázlista balfácán, hogy végig tök szórakoztató az egész félreértések komédiája. Pedig mindegyik gegnél nagyjából ugyanaz a poén, de olyan változatosan tálalja őket, hogy nem nem érződnek egyáltalán önismétlésnek.
Mr. Right: Tök rossz film néhány egészen jó poénnal és kurvajó első felvonással. Sam Rockwell ebben a filmben is táncol, ami minden filmnél plusz pont, viszont itt még (mivel tök régi amúgy a forgatókönyv, csak sokáig volt development hellben) nagyon béna író volt Max Landis. Bár a párbeszédekben és néhány szituációban látszott, hogy nem tehetségtelen, de a hőse túl profi ahhoz, hogy egy pillanatra is kétségeim legyenek afelől, hogy sikerülni fog-e neki valami, aztán amikor a sztori elkezdené Anna Kendricket a hős gyengeségeként felhasználni, hirtelen úgy dönt Landis, hogy a női főhősből is szuperembert csinál, a végére meg már aztán tényleg semmi tétje nincs az egésznek, csak Rockwell a szegény ember Deadpooljaként mond vicceseket, mielőtt lepuffant embereket, vagy éppen nem puffant le embereket. Meg a poén, hogy megmutatja valakinek, mennyire profi, aztán lebeszéli róla, hogy meg akarja őt ölni többször van ellőve annál, mint ahányszor vicces. Meg egy idő után már Rockwell folyamatos pofázása is idegesítővé válik. De persze azért vannak vicces részek benne, meg Kendrick, Rockwell, és RZA tök jók, csak a film csúfosan cserben hagyja őket.
Vampyr: Apropó Landis, ha John Landis-szel bármilyen videót megnézünk, amiben horrorról beszél általánosságban, egészen biztosan elmondja újra, hogy a szörnyek mindig valaminek a metaforái, és ahány film, sokszor annyi dolognak. A vámpírok is sok mindennek voltak a metaforái, itt egyértelműen a nácizmusé, és ez egy olyan szubtext, ami a szög egyszerű textet zseniálissá faragja. Persze nem árt hozzá némi kontextus. Ez a film ugyanis ugyanabban az évben jött ki, amelyikben Adolf Hitler megnyerte a német választásokat, és nehéz nem észrevenni az áthallásokat. Egy látnoki erővel megáldott férfi érkezik egy faluba, aki kideríti, hogy a vidéket egy vámpír tartja rettegésben, aki átváltoztat embereket, és van egy magyar szolgája, akinek örök életet ígért. Viszont ez a film végül optimistán ér véget, mert végül sikerül megfékezni a gonoszt. Németországnak sajnos nem sikerült. Nem mindenkinek való film, sőt, a maga nemében kifejezetten fura is, mert bár nem némafilm, nagyon keveset beszélnek benne, használ néha inzerteket, és nagyrészt pusztán képekkel mesél, szereplői csak akkor szólalnak meg, ha nagyon muszáj. Viszont egészen virtuóz svenkelések vannak benne, és tök jól használja őket, tök indokoltan. A kedvencem az, amikor a vámpír által megharapott lányról és az azt ápoló, a lányhoz tök közel hajoló apácáról átsvenkel a szoba másik szélén álldogáló apára. Az apáca veszélynek van kitéve, hisz a lány bármikor átváltozhat, ahogy meg elmozdul a kamera róluk, plusz feszültség keletkezik, hisz mi van, ha történik valami, amíg nem látjuk (a műfaj működése miatt, elég gyakori tróp, hogy a kamera elsvenkel a borzalmakról, mi meg csak a sikolyokat látjuk, vagy éppen a falra fröccsenő vért). Imádtam ezt a filmet.
