Working Title

Working Title

Amikor a vámpírok nácik, Egyiptom istenei meg nem egyiptomiak

Hirtelen felindulásból elkövetett filmes olvasónapló

2017. július 12. - Scott Pilgrim

Rég néztem meg ennyi filmet, mint az elmúlt egy hét szabadságom alatt, szóval gondoltam, írhatnék is belőlük egy olvasónaplószerűséget, hogy mit láttam az elmúlt héten. 

Sleuth (az eredeti): Egy felkapaszkodott bevándorló megleckézteti az őt megleckéztető és lenéző gazdag gecit. Felkapaszkodott bevándorlóként ez valóságos vágybeteljesítő fantáziaként funkcionált nekem. De egyébként annyira kurvajól van írva, hogy az sem igazán zavart, hogy Michael Caine tök nyilvánvalóan Michael Caine, amikor valaki másnak próbálja kiadni magát, és Laurence Olivier-nek nem esik le.

Gods of Egypt: Azt hittem, hogy vicces lesz, de sajnos sokkal viccesebbek voltak az én közepesen béna poénjaim, amiket a filmről elsütöttem. Najó, az vicces volt, hogy jó eséllyel a Föld összes nemzete képviseltette magát a filmben Egyiptomot leszámítva. Amúgy benne volt maga Black Panther, Chadwick Boseman is, még ha le is fogja ezt majd tagadni! Meg az is viccesebb, hogy Proyas komolyan beleszállt a kritikusokba, amiért leszólták ezt a filmet, amit valószínűleg minden résztvevője szégyell már azóta. Sokkal inkább az unalmasan rossz kategória, mint a röhejesen és szórakoztatóan rémes, bár kétségtelenül voltak drámai jelenetek, amikor felnevettem.

The Monster Squad: A legkevésbé Shane Blackes film, amihez Shane Blacknek köze volt. Eddig kimaradt, tök jó móka, a fináléban Frankeinstein szörnyének jelenetétől kicsit el is érzékenyültem. Nem kihagyhatatlan klasszikus, de nagyon szerethető. Bár mondjuk kicsit több Fekete Lagúna szörnyét el tudtam volna viselni, meg a farkasember maszkja is viccesen low budget volt, de elképesztően sok szíve van ennek a filmnek ahhoz képest, hogy amolyan ujjgyakorlat volt a legtöbb résztvevőjének. Black úgy került a projektbe konkrétan, hogy volt egy horrorforgatókönyve, amit Carpenter akart rendezni, de végül nem lett belőle semmi. A stúdió meg, mivel írt egy tök jó horrort, megkérdezte, nem érdekli-e egy másik projekt, ami horrorszerű. Simán megnéznék egy remake-et belőle amúgy.

To Live And Die In LA: Kevés nyolcvanasévekebb dolgot tudok elképzelni ennél a filmnél, de nálam ez maximálisan hozzáadott a bájához. Annyira nyolcvanasévek, hogy William Petersen megszállott nyomozót játszik benne, és szinten minden jelenet alatt szól némi szintialap. De egyébként is egy kurvajó film megszállottságról, Petersen meg tökéletes az ilyen filmekre, mert konstans úgy néz ki, mint aki még életében nem aludt. Az ő karaktere a tökéletes ideája és a legrosszabb formája egyszerre a törvény emberének, és pont ettől érdekes és hiteles. Egyébként az is tetszett, hogy egy ilyen nyomozás a legtöbb filmben egy hét alatt lezajlott volna, itt meg több hetes, többnyire végeláthatatlan hajsza, két történés közt meg akár napok vagy hetek is eltelnek. Meg van benne egy olyan, közel 10 perces autósüldözés, aminél én kevés feszültebbet láttam. Végig szorítottam a karfát és időnként fel is szisszentem. Megnéznék egy Friedkin által rendezett Fast and Furious filmet (amiben a csapat meghal a film elején, a film nagyrészében pedig Vin Diesel megszállottan keresi a gyilkosukat).

Dirty Rotten Scoundrels: Steve Martinnak elfelejtettek érdekes karaktert és úgy egyáltalán poénokat írni, ezért kínosan végig kellett bohóckodnia a filmet, és többnyire rossz volt nézni a szenvedését. Pedig Steve Martin tud nagyon vicces lenni, leginkább akkor, amikor vicces dolgokat kell mondania vagy csinálnia, és nem csak grimaszokat kell vágjon hülye testtartással. Michael Caine meg azonnal szerelembe esik, miután kiderül egy lányról - a világ legalulírottabb női karakteréről, hogy nem gazdag, mégis segít a rászorulókon. Egyébként egy közel nézhetetlen film egymással versenyző seggfejekről. Akik a film végére nem tanulnak semmit, pontosan ugyanolyanok maradnak, mint a film legelején voltak. Rossz alapötlet bénán megírva, olyan poénok nélkül, amik legalább valamennyire elfednék ezt. Utáltam ezt a filmet.


Zootopia: Igen, mindenki írta, hogy ez a film jó, én meg sejtettem is, hogy az, de voltam olyan hülye, hogy bár gondolkodtam rajta, végül mégsem néztem meg moziban. Mert nem gondoltam, hogy ENNYIRE jó, jelenleg simán az idei kedvenc filmem a 10 Cloverfield Lane után. Tök intelligensen és üdítően komplexen beszél rasszizmusról, tök egyszerűen megfogalmazva, emellett pedig egy baromi szórakoztató buddy cop movie a legjobb akciójelenetekkel, amiket idén láttam. Egy halom karaktert imádtam a filmből a főszereplőkön túl is, és a Zootopia simán címerállata lehetne a corporate writingnak, mert baromi sok írója volt, ami meg is látszik a filmen, de tök pozitív értelemben, mert mintha ezeknek az íróknak mind egy rugóra járt volna az agya. Minden, amit a filmben látunk, később még visszaköszön valamilyen formában a film során, szinten minden egyes jelenetnek és történésnek van valamilyen callbackje. Imádtam ezt a filmet.

Moonwalkers: Készül az első ember leszállni a Holdra, de az FBI arra az esetre, ha sikertelen lenne a landolás, úgy dönt, leforgattat egy kamu verziót is Stanley Kubrickkal. Aztán végül kalandos úton egy csalónak kell összehoznia a filmet egy rakás szerencsétlenséggel. Ügyesen használja a népszerű Kubrick-konteót, és bár elég szórakoztató, de úgy igazán egyik jelenet sem ragadt meg bennem, szóval nem valószínű, hogy valaha is újra akarom majd nézni. De ha éppen net nélkül vagyok egy szobában, ahol van kábeltévé, és éppen adja az egyik csatorna, akkor nem tartom kizártnak, és valószínűleg el is leszek vele. Viszont felháborítóan elpocsékolja egy unalmasabb szerepre Robert Sheehant, az egyik legalulértékeltebb fiatal brit színészt.

Prince of Darkness: John Carpenter az ágyban valószínűleg a nagyon hosszú és alapos előjáték híve, ami után a világ legkielégítőbb 1 perces villámszexét produkálja. A Prince of Darkness nagyon alaposan felépít egy krumpliszsáknyi karaktert, hagyja őket egymással szocializálódni, és csak aztán ereszti rájuk a fura dolgokat, ha a 13. legfontosabb karakterről is tudjuk már nagyjából, hogy kicsoda, vagy legalább emlékszünk rá, amikor széttépi egy halom hajléktalan Alice Cooperrel az élen. Aztán meg elkezdi húzni a feszültséget idegtépően lassan és hatásosan, hogy amikor végül elszabadul a mumus, az leginkább olyan érzés, mint amikor 15 percre otthontól rád jön a pisilhetnék, aztán végül bejutsz a lakásba és eljutsz a WC-ig. Szóval felszabadító. Viszont egyik karakternek sincs igazán fejlődési íve, a bajszos csávó nagyon béna és creepy, és kár, hogy Carpenter minden áron meg akarja magyarázni a Sátánt mindenféle áltudományos mambó-dzsambóval, amire szerintem egyáltalán nem lenne szükség, jön a Sátán és kész. De összességében elég király film. Meg Carpenter elég progresszív, a film idióta bunkóként kezeli a fickót, aki azt hiszi, hogy a lányok azért nem nevetnek a szexista poénjain, mert nincs humoruk, és van a filmben mindenféle etnikum, ázsiai-amerikaitól afro-amerikain át egészen Alice Cooperig, bármi is legyen ő, és egyik sem sztereotipikus szerepben (azt leszámítva, hogy vannak a filmben ázsiai tudósok, de amúgy tudósokról szól a film, és a fele kábé nő).

Bound: A film, ami közben időnként emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ezt a filmet a Wachowski-nővérek csinálták, ugyanazok az emberek, akik a Jupiter Ascendinget, meg az összes marhaságot az első Mátrix után. Mi mehetett félre? Valószínűleg az, hogy a Mátrix kapcsán egy halom befüvezett bölcsész és pénzt számoló stúdió executive elhitette velük, hogy költők és filozófusok, aztán meg már nem volt visszaút. Pedig akárcsak a Mátrix (amiben a rengeteg szerencsesüti bölcsesség a kungfu filmek kötelező eleme inkább, mint üzenete), úgy a Bound is egy tökéletes, szög egyszerű zsánerfilm, amiben kurvajók Wachowskiék. Ők nem költök vagy filozófusok, ők kiváló prózaírók, akik zseniális ponyvaírók tudnak lenni. Egyszerű balhé, amit aztán úgy van csavarva és húzva, hogy végig fogalmam sem volt, mi fog történni, illetve amit sejtettem, hogy történni fog, az végül vagy nem történt, vagy teljesen máshogy történt, közben pedig a cselekmény minden apró mozzanata teljesen logikusan következett az azt megelőző jelenetből. Közben pedig veszettül drukkoltam, hogy a két szerelmes végül boldogan éljen, míg meg nem hal, de közben meg ott is volt bennem a kétely, hogy egyoldalú ez a kapcsolat. Simán kihagyhatatlan klasszikus.

The Man Who Knew Too Little: Bill Murray a világ legnaivabb és legszerencsésebb fickója, aki Frank Drebinként botladozik keresztül egy egész nemzetközi összeesküvésen úgy, hogy elég erősen befolyásolja az eseményeket anélkül, hogy ebből bármit is észrevenne. Elméletben ennek a filmnek nem kéne működnie, hisz a főszereplő tök passzív, és csak a véletlen menti meg minden szituációból, nem igazán aktívak vagy tudatosak a cselekedetei, de olyan intenzíven pakolja a film a félreértésekből adódó vicces gegeket, Bill Murray meg olyan megnyerő mázlista balfácán, hogy végig tök szórakoztató az egész félreértések komédiája. Pedig mindegyik gegnél nagyjából ugyanaz a poén, de olyan változatosan tálalja őket, hogy nem nem érződnek egyáltalán önismétlésnek. 

Mr. Right: Tök rossz film néhány egészen jó poénnal és kurvajó első felvonással. Sam Rockwell ebben a filmben is táncol, ami minden filmnél plusz pont, viszont itt még (mivel tök régi amúgy a forgatókönyv, csak sokáig volt development hellben) nagyon béna író volt Max Landis. Bár a párbeszédekben és néhány szituációban látszott, hogy nem tehetségtelen, de a hőse túl profi ahhoz, hogy egy pillanatra is kétségeim legyenek afelől, hogy sikerülni fog-e neki valami, aztán amikor a sztori elkezdené Anna Kendricket a hős gyengeségeként felhasználni, hirtelen úgy dönt Landis, hogy a női főhősből is szuperembert csinál, a végére meg már aztán tényleg semmi tétje nincs az egésznek, csak Rockwell a szegény ember Deadpooljaként mond vicceseket, mielőtt lepuffant embereket, vagy éppen nem puffant le embereket. Meg a poén, hogy megmutatja valakinek, mennyire profi, aztán lebeszéli róla, hogy meg akarja őt ölni többször van ellőve annál, mint ahányszor vicces. Meg egy idő után már Rockwell folyamatos pofázása is idegesítővé válik. De persze azért vannak vicces részek benne, meg Kendrick, Rockwell, és RZA tök jók, csak a film csúfosan cserben hagyja őket.

Vampyr: Apropó Landis, ha John Landis-szel bármilyen videót megnézünk, amiben horrorról beszél általánosságban, egészen biztosan elmondja újra, hogy a szörnyek mindig valaminek a metaforái, és ahány film, sokszor annyi dolognak. A vámpírok is sok mindennek voltak a metaforái, itt egyértelműen a nácizmusé, és ez egy olyan szubtext, ami a szög egyszerű textet zseniálissá faragja. Persze nem árt hozzá némi kontextus. Ez a film ugyanis ugyanabban az évben jött ki, amelyikben Adolf Hitler megnyerte a német választásokat, és nehéz nem észrevenni az áthallásokat. Egy látnoki erővel megáldott férfi érkezik egy faluba, aki kideríti, hogy a vidéket egy vámpír tartja rettegésben, aki átváltoztat embereket, és van egy magyar szolgája, akinek örök életet ígért. Viszont ez a film végül optimistán ér véget, mert végül sikerül megfékezni a gonoszt. Németországnak sajnos nem sikerült. Nem mindenkinek való film, sőt, a maga nemében kifejezetten fura is, mert bár nem némafilm, nagyon keveset beszélnek benne, használ néha inzerteket, és nagyrészt pusztán képekkel mesél, szereplői csak akkor szólalnak meg, ha nagyon muszáj. Viszont egészen virtuóz svenkelések vannak benne, és tök jól használja őket, tök indokoltan. A kedvencem az, amikor a vámpír által megharapott lányról és az azt ápoló, a lányhoz tök közel hajoló apácáról átsvenkel a szoba másik szélén álldogáló apára. Az apáca veszélynek van kitéve, hisz a lány bármikor átváltozhat, ahogy meg elmozdul a kamera róluk, plusz feszültség keletkezik, hisz mi van, ha történik valami, amíg nem látjuk (a műfaj működése miatt, elég gyakori tróp, hogy a kamera elsvenkel a borzalmakról, mi meg csak a sikolyokat látjuk, vagy éppen a falra fröccsenő vért). Imádtam ezt a filmet.

A 11 kedvenc horror témájú videoklipem

Remélem nem késtem le nagyon a Halloweent és belefér még egy poszt ijesztő, horrorisztikus, vagy éppen a zsánert parodizáló vicces videoklipekről. Sorrend nincs. Se a Rubber Johnny, mert az szerintem inkább rövidfilm, mint klip.
 
  • THE HORRORS - SHEENA IS A PARASITE
Ki csinálta: A nagyon para videoklipek királya, Chris Cunningham, aki zenés videóival igen komoly hatást gyakorolt a horrorfilmgyártásra is, ami a vágási technikát illeti.           
Mi történik benne: Sheena úgy táncol, mintha nem lenne holnap, mert itt az apokalipszis, közben a The Horrors gyászhuszár-külsejű tagjai zenélnek körülötte, Sheena pedig a refrénre olyant mutat a szoknyája alól, ami elég veszélyesnek tűnik és nem gomba. Pofonegyszerű az ötlet, de Cunningham rendezése és vágása zseniálissá teszi.

  • TOBACCO - STREAKER
Ki csinálta: Eric Wareheim, a Tim & Eric nevű komikuscsapat egyik fele, aki mind a duó tagjaként, mind egyedül nagyon bizarr és zavarbaejtő dolgokat csinál, legismertebb munkája talán a Major Lazer Bubble Butt videója. Mondjuk én inkább a Pon De Floort ajánlanám, ami viccesebb, ráadásul abból az időszakból való, amikor még a Major Lazer is jó volt, hála Switch-nek.
Mi történik benne: Egy régi felvételen egy egy nem túl bizalomkeltő teleshopos figura egy szolgáltatást kínál, amiben meztelen maszkos figurák ijesztegetnek minket szobáról-szobára hurcolva. Minket, mert a videó first person nézetben van felvéve. Kábé ilyen lenne, ha Jodorowsky szellemházas horrort rendezne.

  • KASABIAN - VLAD THE IMPALER
Ki csinálta: Richar Ayoade, akit a legtöbbet talán a Kockafejek című zseniális sorozat mikrofonfrizurájú nördjeként, Maurce Moss-ként ismerhetnek. De egyébként sokkal vaskosabb a CV-je íróként és rendezőként, ugyanis számtalan klassz klip és a Garth Marenghi's Darkplace című fantasztikusan elborult minisorozat mellett két zseniális filmet is tartalmaz, a Submarine-t és a The Double-t. Amúgy a briteknél amolyan Tilla-szerű ismert tévés arc is, nem véletlenül
Mi történik benne: A klip a '70-es, '80-as olcsó olasz horrorjainak a paródiája, így sokkal inkább vicces, mint para, ahogy a román Draculának, Vlad Tepesnek öltözött Noel Fielding valószerűtlenül suhan egy karóval a kezében, hiába fordul a dolog egy idő után nagyon véresre. Tökéletes stílusparódia.

  • APHEX TWIN - COME TO DADDY
Ki csinálta: Ezt is Chris Cunningham, de ez gyakori alkotótársának, Aphex Twinnek az egyik legismertebb számához készítette, közös munkáik pedig mindkettejük karrierjének abszolút csúcspontjai.
Mi történik benne: Aphex Twin arcú, kislány testű klónok terrorizálnak embereket és csinálnak felfordulást az amúgy is lehangolóan kinéző lakótelepen. Főleg egy néniből ijesztik ki a frászt is, miután egy tévéképernyőből megszületik a klónok vezetője, aki szó szerint leordítja kis híján az arcát is a néninek. Nem csak Cunningham legjobb klipje, de részemről minden idők legjobb klipje is.

  • APHEX TWIN - WINDOWLICKER
Ki csinálta: Ezt is Chris Cunningham, de a para klipeknek ő a császára, nincs ezzel mit kezdeni.
Mi történik benne: Két tenyérbemászóan nyomuló fickó fűz egy autóból két csajt egészen addig, amíg meg nem érkezik az autót eltolva egy valószerűtlenül hosszú, hatvanvalahány ajtós limuzin, amiből kiszáll Aphex Twin, és látványosan erotikus táncot lejt egy esernyő segítségével. A csajokat sikerül is megfűznie vele, el is hajtanak vele, a két lúzer viszont nem adja fel és követi őket. Közben egyre groteszkebbé válik a videó. Zseniális szatírája a klip a pénzlobogtató szexista rapvideók minden kötelező kliséjének, méghozzá testhorror-köntösben.

  • YEAH YEAH YEAHS - Y CONTROL
Ki csinálta: Az azóta már Oscarra is jelölt Spike Jonze, aki zseniális kliprendezőből lett zseniális filmrendező, ő csinálta A John Malkovich-menetet, az Adaptációt, az Ahol a vadak várnakot, meg legutóbb a Hert az operációs rendszerébe beleszerető pedofilbajszos Joaquin Phoenixről. Apró trivia, hogy egyébként sokáig járt a Yeah Yeah Yeahs énekesnőjével, Karen O-val, de nagyon jó barátok és gyakori alkotótársak maradtak azután is, hogy szakítottak.
Mi történik benne: Egy Legyek ura-szerű világban játszódik, ahol a Yeah Yeah Yeahs tagjai az egyetlen felnőttek, egyébként a gyerekek a saját maguk ura. Ennek mondjuk olyan következményei vannak, hogy levágják meggondolatlanul egymás kezét, vagy éppen kedvükre törnek-zúznak. A klip kis életképekből áll, ahogy mondjuk a gyerekek körbetáncolnak egy kutyatetemet, előadnak egy vámpíros színdarabot, vagy éppen felírják a falra, hogy "Mind pokolra jutunk.". 4 perc alatt egy komplett világot épít fel Jonze, ami annak ellenére, hogy leírva elég brutálisnak hangozhat, nagyon is cuki, a maga szokatlan módján. 

  • FEVER RAY - IF I HAD A HEART
Ki csinálta: Andreas Nilsson svéd rendező, aki első klipjét pont a The Knife-nak rendezte, ezt pedig a The Knife énekesnőjének Fever Ray nevű szólóprojektjéhez. De egyébként a menő skandináv bandák nagy része mind dolgozott már vele, vagy valószínűleg szeretne. Csak időközben felment már az ázsiója.
Mi történik benne: Nem sok, de az a kevés viszont rohadt para. Gyerekek egy tutajon vágnak át a köddel borított tavon, a parton pedig félelmetes maszkot viselő gyerekek figyelik őket fáklyákkal a kezükben. Ezután egy üres palotában énekel a csontvázfestést viselő Karin Elisabeth Dreijer (vagyis Fever Ray), a palota medencéjében pedig hullák úsznak a vízfelszínen. Nincs túl sok összefüggés, vagy legalább is én nem jöttem rá, mi az összefüggés, viszont nagyon erős és nyomasztó atmoszférát teremt Nilsson ezekkel a nem túl megnyugtató, nagyon szépen és kísértetiesen fényképezett képekkel.

  • MICHAEL JACKSON - THRILLER
Ki csinálta: John kibaszott Landis, az Animal House, a Blues Brothers, meg az egyik legnagyobb horrorklasszikus, az Egy amerikai farkasember Londonban rendezője. Ráadásul a videót, ami korának legnagyobb klipes dobása volt, már a sikerfilmjei után, Hollywood egyik legkapósabb rendezőjeként csinálta. 
Mi történik benne: Ne szórakozzunk már, ezt a klipet mindenki látta, de ha esetleg valaki kavics alatt élte eddig az életét és most először jött ki a fényre, akkor is találkozott már másod-harmadkézből, ugyanis az egyetemes popkultúra része, így millióegy filmben és klipben hivatkoztak rá, idézték meg, vagy parodizálták. Meg ha valaki hallott már valaha Michael Jacksonról - aminek azért megvan az esélye - akkor nem létezik, hogy fogalma se lenne a Thrillerről. A kultstátusza pedig nem csak grandiózusságának köszönhető, de részben pionírságában, mivel nagyon fontos lépés volt a videoklipnek, mint önálló műfajnak az evolúciójában.

  • THE CURE - LULLABY
Ki csinálta: Tim Pope, a kilencvenes évek egyik legfelkapottabb brit kliprendezője, aki egyébként a The Cure klipek túlnyomó többségét is rendezte, különösen a kilencvenes években. De ami azt illeti, rendezett még a Queennek is, sőt, egy videó erejéig David Bowie-val is dolgozott. Az előző évtizedben meg még a Kaiser Chieffel, még akkor, amikor a Kaiser Chief menő dolognak számított.
Mi történik benne: Robert Smith éppen aludni próbálna, a banda tagjai altatódalt is játszanak neki, de egy pókemberszörny - akit szintén Robert Smith játszik - nem hagyja békén és folyton riogatja. Ahogy a dal, úgy a klip is Smith drogos múltjáról szól, a pókemberszörny annak a metafórája, azért is néz ki úgy, mint ő. Szóval egy valós félelem a valóságtól elemelt kivetülése. Nagyjából ilyen lenne a Trainspotting, ha Ingmar Bergman rendezte volna.

  • MGMT - FLASH DELIRIUM
Ki csinálta: Ezt is Andreas Nilsson, aki legutóbb már 2 Chainznek és David Guettának készített klipet. Utóbbit, a Play Hardot valószínűleg volt már mindenkinek balszerencséje hallani sokszor, de látni talán már nem. Nekem eddig kimaradt, mivel nem nagyon szoktam Guetta-klipeket nézni, viszont a videó ugyanolyan fantasztikus, mint Nilsson legtöbb munkája. A 2 Chainz-klipben, a Birthday Songban is vizuálisan kihozta a maximumot egy bagatell ötletből. Jó lenne, ha újra olyan előadóknak dolgozna, akiket szeretek.
Mi történik benne: Mindenféle David Lynch-esen megmagyarázhatatlan, de nagyon nyugtalanító dolog, míg végül el nem szabadul az őrület torokból kitépett angolnával és ánusz végű szörnyet szülő szerkezettel. Ez volt az első klip, ami az MGMT második lemezéhez készült, és kiválóan alapozott meg annak stílusához, mivel a banda besokallt attól, hogy mindenki csak a három slágerüket ismeri az elsőről. A második lemezen így kifejezetten kerülték a slágereket, helyette egy pszichedelikusan kiszámíthatatlan és vadul kísérletező lemezt raktak össze, a mozgókép, ami a Flash Deliriumhoz készült pedig pontosan ugyanilyen. 

  • YEAH YEAH YEAHS - HEADS WILL ROLL
Ki csinálta: Richard Ayoade ezt is, ráadásul ismét egy Yeah Yeah Yeahs-dal, ez is csak azt bizonyítja, hogy a banda nagyon jó érzékkel választ rendezőket. Egyébként a kultsorozat, amivel Ayoade befutott, a Garth Marenghi's Darkplace egy fiktív sorozatról és annak kommentárjáról szól. Garth Marenghi a szegény ember Stephen Kingje, jó adag istenkomplexussal megáldva, Darkplace című sorozatát írta, rendezte, de övé a főszerep is, ráadásul a zenét is ő komponálta hozzá. De annyira szarul sikerült, hogy a csatorna nem kért anno belőle a sztori szerint, de most majd megmutatja. Csak hat epizód. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a szokatlan humorral operáló dolgokat.
Mi történik benne: Egy farkasember Jacko-módjára táncol egy közönség előtt, míg be nem vadul hirtelen és mészárol le mindenkit, akit csak ér, a Yeah Yeah Yeahs tagjait is beleértve, akik még darabokra tépve is játszanak tovább. Jah, és bár fröccsen a vér és repkednek a belsőségek, annyira azért nem véren, mert Ayoade a videóban a vért piros konfettire cserélte. Egyébként biztos akad olyan, aki ezt a számot a rettenetes Project X-es A-Trak által remixelt veretős verziójában hallotta először. Ugye mennyivel jobb így?

A Marvel Pókember-filmjének rendezője egyelőre borzasztóan unalmas

Cop Car (r: Jon Watts; f: Jon Watts, Christopher D. Ford)

Cop Car (r: Jon Watts; f: Jon Watts, Christopher D. Ford)

 

Miután a Sony feladta az univerzumépítős kudarcba fulladó The Amazing Spider-Man után, hogy a Pókemberből valaha is erős és működőképes frencsájzt csináljon, úgy döntött, hogy megosztja a jogokat a Marvel Studios-szal, Kevin Feige univerzumépítőmester kezeibe adva az egyik legnépszerűbb szuperhőst. Hamar meg is született a döntés, hogy rebootolni kell a szériát, szépen be is illesztették a szuperhősuniverzum nagy, hosszú tervébe, és kapott is már a projekt premierdátumot, főszereplőt, írókat, meg rendezőt, utóbbi Jon Watts. Én szívemen viselem Pókember filmes sorsát, mert szerintem még nem sikerült igazán elkapni a karakter lényegét, szóval reménykedem, hogy most majd, az minden esetre jó előjel, hogy Peter Parker végre tényleg gimis lesz, meg gimisnek tűnő gimis tele gimis problémákkal.

John Watts elvileg a Cop Car miatt kapta meg a melót, aminek főhősei gyerekek, akik megfújják egy korrupt, a hatalmával vissza-visszaélő rendőr autóját. Amit Watts jól elkap, az tényleg a gyermeki nézőpont. Ahogy az egyik különböző káromkodásokat mond, és biztatja a másikat, hogy mondja ki ő is. Az egyik bátran mondja, hogy bazmeg, és úgy érzi, hogy ettől veszélyesen él, ahogy mindnyájan ezt éreztük, amikor gyerekként csúnya szavakat mondtunk, hisz azt ugye nem szabad, a másik viszont nem akarja kimondani. A másik, hogy gyerekként az apró jelentéktelen dolgoknak is mekkora súlyuk volt. Én halálra voltam rémülve, valahányszor egy rossz jeggyel mentem haza, pedig az égvilágon semmi olyan nem történhetett és történt velem, ami indokolta volna azt a jeges rettegést. Pont így a két srác attól megijed, hogy eltalálják kővel a címben jelölt rendőrautót, hisz a kövön rajta vannak az ujjlenyomataik, és majd biztos megtalálják őket, hisz a rendőrség naphosszat köveket elemez, amiket rendőrautók mellett talál. Amit jól csinál a film, az az, hogy a gyerekek gyerekként gondolkodnak és gyerekként viselkednek, ami meglepően ritka filmekben.

A gond az, hogy ez csak nagyon apró komponense a filmnek, és amit Watts jól csinál a filmben, azt is folyamatosan elbassza. Nehéz eldönteni, hogy szimplán a forgatókönyv vékony, és a rendezés amolyan válságkezelésként próbál belőle minél többet kihozni, vagy szimplán Watts rosszul rendez, de a film másfél órás csak, és még így is borzasztóan hosszúnak érződik. Ugyanis komikusan lassan történik benne minden, minden tevékenységből rengeteg felesleges és unalmas részletet megmutatva. Utóbbi célja nyilván az lenne, hogy vizuálisan érdekes, változatos legyen a film, de ha a felvételek ugyanazt ismételgetik és nem tartalmaznak pluszinformációt, akkor fel lehet venni akár 25 különböző szögből is, az vizuálisan akkor is borzasztóan lapos lesz legjobb esetben is, legrosszabb esetben pedig hót unalmas. Utóbbi a helyzet a Cop Carral, mindenki percekig sétál és percekig csinál apró dolgokat, a hosszan kitartott nézésekről nem is beszélve. Nyilván ha valami szokatlanul lassú, szokatlanul hosszan van mutatva vagy kitartva, az kiváló eszköz tud lenni a feszültségkeltéshez, csakhogy itt borzasztóan túl van ez tolva, amitől egy idő után szimplán komikussá válik. Plusz ezt az eszközt is mértékkel kell használni, vagy legalább is ésszel, a Cop Carban semmi nem indokolja, ugyanis alapvetően cselekményvezérelt film.

A filmben ugyanis nincsenek karakterek. Van az egyik gyerek, a másik gyerek, a korrupt geci rendőr, az orrát mindenbe beleütő városlakó, meg az alvilági figura. Nem egyszerűsítem le őket, tényleg ennyi minden karakterjegyük, leszámítva azt, hogy az egyik gyerek nagyszájú és bátrabbnak tűnik, de streeszhelyzetben a másik bátrabb. Van egy jelenet a filmben, amikor az alvilági figura megfenyegeti őket, megkérdezve, hogy milyen rokonaikkal élnek és milyen háziállataik vannak (hogy azoknak a potenciális megölésével zsarolhassa a srácokat). Elmondják, és ez egy kiváló lehetőség arra, hogy a figurákról többet eláruljon a film, ehelyett tök érdektelen triviák lesznek csak. Egyetlen érdekesség van, hogy az egyik gyereknek kígyója van, vagyis vadócabb és bátrabb, viszont ez már kiderült a film elején is, mivel ő dobta meg kővel a rendőrautót, és úgy alapvetően ő volt a felbujtó a kocsilopásban, így ez szimplán ismétlés, a funkciótlan ismétlés pedig unalmas. Rengeteg idő lenne pedig, hogy Watts megrajzolja karaktereinek legalább a kontúrjait, de őt nem érdekli, hogy kik ezek az emberek (ami egy apró vészharang a majdani Pókember-filmet illetően). Engem nézőként viszont érdekelne, nem akarok érdektelen embereket nézni másfél órán keresztül, akiknek nincs személyiségük.

Összességében a Cop Carral pontosan ugyanaz a helyzet, mint Joseph Gordon-Levitt írói-rendezői bemutatkozásánál, a Don Jonnal. Mindkét filmben van egy maximum 20 perces jó, sőt, akár zseniális kisfilm, de ők ezt addig nyújtották és nyúzták, amíg elérte egy nagyjátékfilm hosszát. Viszont míg Gordon-Levitt filmjében vannak karakterek, akik a történet során formálódnak, addig a Cop Carban csak A pont van, meg B pont, időközben lesz C, sőt, még D is, és törvényszerűen ezek valahol találkoznak is, de amíg A és B pont összeér, addig eltelik egy teljes óra, ami a film kétharmadát teszi ki, addig viszont cammogunk, és utána sem váltunk sebességet, hiába válnak utána érdekesebbé a történések. Watts mozija a legunalmasabb film, amit az utóbbi időkben láttam. Ötlettelen rendezés, lapos írás, egyetlen értékelhető dolog benne a hiteles gyerekábrázolás és Kevin Bacon karizmája. De ezt látva tartok tőle, hogy ugyanaz lesz, mint Trevorrow esetében, aki már a Jurassic Worldöt megelőző munkáját, a Safety Not Guaranteedet is ötlettelenül rendezte, és ugyanez a vizuális ötlettelenség köszönt vissza a világ egyik legjobban rendezett filmjének harmadik folytatásában is. Ennél azért Marc Webb többet mutatott, Sam Raimiről nem is beszélve, amikor megkapták a maguk Pókember-projektjét. De persze Watts nyilván olcsóbb (ez fontos szempont a Marvel Studios filmjeinél), remélhetőleg többet is tud ennél.

süti beállítások módosítása